épp hangosan szidtam az
időt, amikor
egy pillanatra megálltam, és rájöttem, hogy nem az idő kevés, hanem én szánok túl kevés
időt bizonyos munkák elvégzésére. ennyire nagyképű vagy ennyire nagyvonalú lennék?
szép lassan kezdek a hármas fokozatú stresszre beállni (azaz állandó, Selye szerint lassan a szívem is megáll. a
túl nagy szívem).
és még csodálkozom, hogy szorongásaim vannak.
és most is mit csinálok? posztolok.
viszont ma, igen ma, ma van az
a koncert...
(gyönyörű, ahogy jelen idővel jövőt kifejezünk, nem?)
upd: beállítottam az órámat, hogy óránként csipogjon. tanulom az időérzékelést. vajon hol vesztettem el?