az elmúlt 48 órában nem stresszeltem, nem szorongtam, nem volt rossz kedvem. vajon miért:
pénteken kezdődött minden, 4 órakor, a délinél, egy kocsmában. előfordul ez, amikor sok jó ember spanyolul tanul. vagyis amikor egy tanít, és a többi sörözik (sőt igazából ő is sörözik). és az is megesik, hogy utána a kultiba mennek, és nem is kell törődni azzal, hogy milyen koncert lesz vagy milyen emberek. ilyen az amikor kvázi új ismerősei vannak az embernek [köszönjük az elmés következtetést].
és vannak régi ismerősök is akikkel össze lehet futni és lehet sokat beszélgetni.
másnap aztán illik korán kelni és átvágni a városon, hogy focimeccsen drukkoljon azúj ismerősöknek egy kis lelkes szurkolótábor.
majd nem kell hazarohanni, hanem vannak barátok, akiket bizonyára fel lehet hívni, hogy ebédeljetek, és napozzatok együtt a dunaparton, miközben nem is olyan régi szorongásos tünetekről számoltok be.
ezután muszáj elmenni kirándulni a fogaskerekűvel, és megcsodálni a modern technikát(amibe színészbarátunk rugósbicskája is beletartozik). de csak hogy utána lehessen DPnél vacsorázni, és gyerekkori képeket nézegetni.
majd felkutatni G új lakásában a mélyhűtő rejtelmeit, és mosolyogva (vigyorogva) útra kelni a legutóbbi szilveszter egyik helyszínére, ahol még a karácsonyfa is érintetlenül áll (figyelmeztetve az elmúlt 3 hónapra, amikor tényleg szinte semmi nem történt).
szökési kísérleteim kudarcba fulladtak, de talán [???] nem is baj.
Pnél keltünk napsütésre!
és hogy mindehhez mennyire járult hozzá az, hogy P fényes nappal térdenállva könyörgött az aranyjánosutcánál, hogy tegyem rendbe az életem...?